A 2001. évi ünnepi könyvhét egyik felfedezése volt az első könyves szerző regénye, amely mára "trendi retrókönyvvé" érett, komoly irodalmi értékkel. A kötet egy budapesti zsidó polgári család története a hatvanas években. Szeretni való és elviselhetetlen figurákkal, egy érzékeny és megvesztegethetetlenül őszinte kislány bátor humorával. A Kádár-korszak főzelékszagú mindennapjai, Szabad Európával, a szocializmusba való beletörődéssel, a hatalom abszurditásán való ironikus összekacsintással.A remekbeszabott szocialista rekvizítumok között három generáció mindennapjaiba pillanthatunk bele: a régimódi nagymama, az elvált anya és második férje, valamint a hatéves kislány él együtt egy veszekedéstől hangos, de szeretetteljes családban. Lugosi Viktória az érezhetően önéletrajzi történetben a kislány szemszögéből láttatja a családi és tágabb környezetet, amelyben fölcseperedik. Teszi ezt könnyedén, magával ragadó erővel, sodró lendülettel, humorral és erőteljes figurateremtő képességgel. Ahogy olvassuk, szinte érezzük a helyszínek szagát, lelki szemeink előtt megelevenednek a leírt tárgyak. Végül minden könnyedsége és kedves humora ellenére szívszorító történet kerekedik ki a regényből, amelynek hátsó borítóján ezt írja Jancsó Miklós: "Egyvégtében Agatha Christie-t szokott olvasni az ember, meg Chandlert, meg Lukosi Viktóriát. Bizony, őt is. Egyvégtében."
"A regény legmarkánsabb prózatechnikai vonása, hogy elbeszélője a jólnevelt, értelmes és ennek megfelelően szorongással teli kislány. Az ő tudatán át értesülünk mindenről: az értékelés gesztusát legtöbbször nélkülözve, nyíltan és elfogultság nélkül, filmfelvevő-szerűen tárja elénk a felnőtt világ olykor nehezen követhető eseményeit. Amolyan teremtett ideális elbeszélővel van dolgunk, hiszen a gyermeki nézőpontba szervesen illeszkedik a későbből visszatekintő felnőtt emlékező tudata is. Mindig újra elágazó, majd összesimuló történetfolyondár ez a regény. A lazán kapcsolódó epikus részek közé pergő dramatikus-párbeszédes jelenetek ékelődnek, melyek jó érzékkel vegyítenek humort és tragikumot. A könyv legszebb vonulatát mégis a tárgyak rajzolják ki. Ahogy az embereknek, úgy ezeknek is egyedi és megismételhetetlen történetük van. Lugosi Viktória kivételes együttérzéssel tekint szereplőire. Könyvében minden embernek, és az élet mindem kellékének, még a lyukas nejlonharisnyának is, joga van a létezéshez. Ritka, becses üzenet ez - s ezért lehet, hogy regénybeli Berekfa utcai lakásból nem csak a múltra és a korabeli Budapest miliőjére, de egy szebbnek remélt jövő felé is tágas kilátás nyílik." (részletek Orosz Ildikó kritikájából)
Bejegyzések
4 megjegyzés:
na, ezt el kell olvasnom, irigylem is, tanulni is szeretnék tőle, és jól szórakozni is:), nagyon jónak ígérkezik, mondjuk én minden "fülszövegbe" beleszeretek szinte..,
Kádár -korszakban volt kislány, mint én:), Budapesten, mint én.., ó, ha nekem is lenne ilyen könyvem...! Itt van, a fejemben, a lelkemben..,
Ezt a könyvet nem én választottam, valaki ajánlotta. De egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, méghozzá majdnem egyfolytában.
Nem tudom, hogy a könyv önéletrajz-e, vagy kitalálás, mert egyes szám első személyben íródott, és egy - az indításkor öt év körüli - zsidő kislány gondolatait írja le a családjáról, a barátairól, az iskoláról, vagyis az életéről. A család a tőlük elvált, üzletelő, mindenhol protekciós apa, a gyógyszertári központban nagyon lelkiismeretesen dolgozó, otthon már holtfáradt anya, a mindig panaszkodó, de mindent elvégző nagymama, és Dodó, az anya keresztény barátja, később férje. És persze a kislány, akit mindenki szeret és nevel, méghozzá nem is akárhogyan, még gyerekként belenevelik azt az általános műveltséget és viselkedést, amit később nehezen lehet megtanulni.
Az időnként veszekedő anya és nagymama révén sokat megtud a kislány a család háború előtti, háború alatti és utáni történetéről, mert ezt a zsidó családot nem kímélték meg azok az évek. A mindig nyugodt, csendes, mindenkivel szót értő egyetemi tanár Dodó pedig példát ad a kislánynak a megértésről és a csendes, szolgáló szeretetről.
Az úgynevezett szocializmus ma már sokszor nevetségesnek tűnő visszásságait úgy ábrázolja, hogy az idősebb olvasóban szinte megelevenednek azok az évek.
A kitűnő jellemrajzok a regény egyéb szereplőit sem kímélik, az osztálytársakat, tanárokat, szomszédokat, távolabbi rokonokat. A gyerek mindent észrevesz, azt is, amit nem mondanak vagy mutatnak meg neki, és mindenről kialakítja a saját véleményét.
Lehet a könyvön szomorkodni és lehet jókat nevetni. És nagyon el lehet rajta gondokozni. És a jó könyvnél ez a lényeg. Ezért ajánlom ezt a könyvet jó szívvel mindenkinek.
Kresz
Vágytam kicsit valami könnyűre az előző nehezen emészthető olvasmány után...hát megkaptam.
Nem volt vicces, vagy humoros, csak éppen annyira szórakoztató, amennyire keményen életszerű is.
A címe fogott meg, hiszen nem tudtam, mit jelent a szó, Ajvé. Utánanéztem...jaj,ajjaj:)
Nagyon közeliek voltak a szereplői, a történései, és azt vettem észre, hogy mostanában sokkal több magyar szerzőt olvasok; talán átérezhetőbbek a számomra ismert helyszínek, ismerősen csengő nevek...
Voltak különösen humoros szereplők és élethelyzetek, mint ómájgád Ketrin néni, de ugyanakkor nagyon komoly és őszinte lelki vívódások is, melyek akár az enyémek is lehettek volna...
Örülök, hogy rátaláltam erre a könyvre.
Újra a gyermekkoromban vagyok! A nagyon jó leírásoknak köszönhetően magával ragadott a könyv. Voltak benne olyan részek, amikor szinte a saját családomban megélt dolgok köszöntek vissza.
Izgalmas, humoros, emberi és magával ragadó! Egy család élete minden örömével és fájdalmával. Amikor elkezdtem olvasni, nem tudtam letenni a kezemből. Része voltam a történetnek.
Szerintem azoknak fog tetszeni, akik szeretik az emeri történeteket ebben a rohanó, semmivel és senkivel nem törődő világban.
Ági
Megjegyzés küldése